SCHLEIERHAFT ESZTER: AZ ÉNEKLŐ KAKUKKMADÁR

Hullik fogam, hasad fejem,
Lélektelen, szende tetem
Leszek, dal szó nélkül.
Hát, menj jó Dalom utadra kélj.
Kergetőzzön véled a szél,
Emberekben, s a föld alatt.
Odáig, míg csak egy kicsinyke
Játékom is megmarad.
Megmarad?

Mert,
Ha kakukk fészken ül a róka
Palozsna tojás lesz-e abból,
Vagy csak versek, puszta szóból?

Ám,
Te, Dal, te csak menj ösvényiden
Vagy utolérlek, vagy nem
Látjuk egymást sohasem.
Légy szívnek tetsző, ritkán metsző
Ódon modorú, boldog-szomorú
Alakod zárt, vagy nincsen.

Miért?
Szabad a madárnak énekelni,
Szabad a rókának vörös lenni,
Szabad nekem verset írni?
Ha kifolyik hangom,
S úgy kacagok
Távol minden bánat.
Szók, míg susognak ajakimon
Hangomat a dalnak adom
Magamat a létnek.