BOLYA Á. BORS:
ANARCHIA
Alexander Leonyidovics Kvartyenszkíj, a Francia Anarchista Párt ifjú titkára másnaposságtól püffedt arccal dohányzott az Avenue Carnot egyik csúf kávéházának teraszán. A tegnapi titkos pártgyűlés után a forradalmi hangulat okán előkerült pár üveg égetett szesz, és ivászatba torkollott a politikai helyzetek elemzése. Ez szinte minden körben megesik, nem egyedülálló jelenség. Alexander zúgó fejjel fújta ki, s szívta magába a füstöt.
„Miért lehet az, hogy a politika természetéből adódóan nem a legjobb embereket választják meg, s a legjobb emberek nem akarnak a társaik felett uralkodni? Bár ez most mellékes, csak az az átkozott pincérnő ne zajongana olyan nagyon” gondolta „széthasad a fejem.”
A műmárvány asztalka másik oldalán kerek szemüvege mögött Henry Duval kortyolt a sárszínű kávéjából. Ő volt a párt egyik bizalmija.
- Nos, akkor készítesz röpiratokat Alexander? – tudakolta a kis francia.
- Ugyan mégis minek? Szart se érünk vele!
- De este ezt a feladatot kap-tad.
- Ugyan már Henry. Anarchisták vagyunk, akik rendezett szervezetbe tömörülnek?
Egy darabig hallgatagon cigarettáztak tovább. Párizs kevéssé előkelő kávézóiban irgalmatlanul keserű a kávé, s a kevésbé előkelő cigaretták is csak a dohányzás érzésére, nem élvezetére vannak.
- Kvartyenszkíj – szólalt meg nagy sokára Duval – a civilizáció akkor kezdődött, mikor egy dühös ember kövek helyett szavakkal kezdett el dobálózni. Írd meg otthon azokat a röplapokat.
- De tán tanácsosabb volna, ha azzal mutatná ki az ember az eszét, amit elhallgat, nem azzal, amit mond. –fortyant a válasz.
- Annál, hogy az ember mit gondol, lényegesebb, hogyan gondolja. Alexander meg kell tudniuk az embereknek az igazságot. Mindenkihez el kell juttatnunk pártunk üzenetét! Azt, hogy hogyan gondoljuk. Le kell számolnunk a jelenlegi világrenddel.
- Ugyan, ugyan. Őrizkednünk kell attól, hogy saját jelentésségünket túlbecsüljük! De, ha ennyire akarod, megírom azokat a lapokat, csak maradj csöndben. – fújta ki a füstöt a párttitkár.
- Köszönöm, khm… a Pártért!
- Kuss!

Az anarchisták többnyire egyetemisták. Vagy kollégiumban, vagy még a családi házban húzzák meg magukat.
Alexanderre ez utóbbi státusz volt érvényes. A külvárosban, két-szintes apró házban élt a Kvartyenszkíj család. Ami személy szerint az öreg Leonyid Kvartyenszkíjt, és Kvartyenszkíj asszonyt, valamint egy szem fiukat, Alexandert takarta.
Nem tudom, hogy kinek a családjában találtatik ifjú anarchista, és miként viszonyul hozzá, de állítha-tom, hogy a családapa, és felesége nem voltak elragadtatva fiuk politi-kai törekvéséről, és társadalmi rendszerek összeomlasztásának gondolatától. Aggódva hallgatta hát az idősödő házaspár az írógép csattogásának leszűrődő hangját.
- Apus, mi lesz, ha elviszik a rendőrök a mi kis gyermekünket? – sápítozott Anna Kvartyenszkíj, az égre emelve tekintetét.
- Semmi, angyalka. Ha kell a rendőröknek hát vigyék. Majd viszszahozzák - szólt Leonyid úr, s a plafonra tekintett.
Az írógépben három lap, közöttük indigó. A röpiratok tetején nagyban a cím:
»AZ ANARCHIZMUS JÓTÉKONY HATÁSAI TÁRSADALMUNK SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSÁRA«
A bősz gépelésből telefoncsörgés riasztotta föl Alexander Leonyidovics Kvartyenszkíjt. Az ő emeleti szobájába bekötött készülék berregett kérlelhetetlenül.
- Halló, itt Goethe – szólt a kagylóba a fiatalember.
- Alexander, te vagy az? Gyere gyorsan a főhadiszállásra, rendkívüli tanácskozás van! Kellesz.
- Mi a faszt képzelnek ezek? – mormogta maga elé Alexander, de ügyelve, hogy a telefonkagylót eltakarja. – Oké. Jól van. Megyek. – szólt végül, és lecsapta a készüléket.
Nagy kabátlobogással viharzott ki a házból, valami köszönésfélét vetve oda szüleinek.

- Apus, nézzük meg mit írt a gyerek, hátha veszélyes.
- Ugyan, magával vitte.
- Dehogy vitte. Gyer’ mán, nézzük meg. Vigyáznunk kell rá. Mi van, ha valami felelőtlenséget írt?
- No, jól van, angyalka, akkor menjünk föl, oszt nézzük meg, mit írogatott Alexander, ha ugyan nem vitte magával.
Ahogy a házaspár fölosont, s óvatosan résnyire nyitották fiuk szobájának ajtaját, megpillantották az írógépbe fűzött kész oldalakat. Leonyid egykedvűen olvasta, Anna asszony, viszont közben némán formálta ajkával a szavakat, s egyre sápadt el.
- Leo, mit csináljunk most? – tört ki végül az apró asszony- Ezért elvihetik, lecsukhatják! Égessük el mindet. Nem viselném, el, ha valami baja esne a gyermeknek.
- Ne sivalkodjál angyalka. Te most szépen menj le, és igyál egy teát, az megnyugtat. Emezeket meg bízzad csak rám – ölelte meg bátorítóan feleségét Leonyid.
Amikor végül is Anna asszony szipogva elhagyta fia szobáját, Leo-nyid sokáig állt az írógépet nézve, majd fölé hajolt, és ujjával komótosan egy szót kattogott az elkészül röpiratok aljára, majd kiment a szobából, s becsukta az ajtót.
A röplapok alján ez díszelgett csupa nagybetűvel:
»DEMAGÓG«