PAULY FANNI JÚLIA:
NÉMA IMA

Könnyű a fájdalmat szobára vinni,
Könnyű mások istenében hinni.
Papírra sírni égető könnyeket,
Csalódásról írni könyveket.

Könnyű prédikálni a gyászról,
Zsebkendővel törölni a múlt vérét a máról.
Elátkozni a gyilkost, a szerelmest,
Siratni a holtat, bosszúlni a keservet.

Nemes lenne írni a virágok illatáról,
Dalolni a szelekről, szeretni bárhol.
Harmatos fűben hempergetni rímeket,
arról, hogy a világ boldogságra ítéltetett.

Vezérének lenni egy elégedett seregnek,
Tűntetésen kántálni, hogy: “szeretlek!”
Szenvedő művész szívéből kivenni a tőrt,
Kivéreztetni a fájdalomért esedezőt.

Némán rebegni hálát, csendesen,
Aranyat szólni, dicshimnuszt, nemesen.
Ékes szóról levetkőztetni a csillogást,
Ködben fény helyett gyújtani homályt.

S a végén már szólni sem,
Ajak, mi egy életre elpihen.
Többet itthagyni édes zokogásnál,
Imával fizetni az élet mosolyánál.