JAKABFFY MIHÁLY:
AMIT KI KELL ÍRNI

Az emberi kapcsolat egy fordított, végtelen piramis. Ha úgy vesszük, hogy az alapkő egyben a csúcskő is, nincsen teteje. Egy folytonosan táguló, növekvő fal, ami egyszerre csak összeomlik. Összeomlik a sivatag közepén, és csak az emlékek szertehullott darabjait látom. Egy dolog hiányzik. Az alapkő, a csúcskő. Mindennek a gyökere. Az alap, amire lehet építkezni mindenkor, és hivatkozni, ha úgy hozza a sors.
A sivatagban már sok rom-kupac van. Akárhová nézek, már helyet sem találok egy újnak. Semmi. Mindenhol emlék-foszlányok, régiek miket már ellepett a por, és újak, mikre, ha ránézek, szívemet megmarkolja egy hideg kéz.
Járok körbe-körbe saját magam által lerombolt piramisaim körül.
Majd egy talpalatnyi homokbucka tetején, hol bizonytalan a talaj, végre nincs egy kő sem! Bizonytalan alapokra megrakom a csúcskö-et. Hirtelen megszilárdul a ho-okbucka és mozdulatlanná dermed.