KAKUKKFY ÁBEL IMRE: SZÓL A KAKUKK MÁR
I. FEJEZET            A VARÁZSLÓKRÓL

Egyik nyáron az adriai szigetvilágban nyaraltam bizonyos tehetős rokonaim finanszírozására, mert, támogatták, hogy írói elfoglaltságom kiterebélyesedjen, és a sok kereskedő, hentes, nagygazda után végre művész is legyen a családban. Furcs’ egy pátria, de nem mentem szembe az akaratukkal. Ez akkor tájt lehetett, mikor a gimnázium elvégzése után éppen nem tudtam magammal mit kezdeni, és Mimi unokahúgom, s Ottó másodunkaöcsém az elemi ötödik évfolyamát kezdték tapodni.

Hogy a szót ne keverjem, hát nyaralni küldtek, bízva abban, hogy a vadregényes, romantikus sziklák, kis halászfalvak, s maga a tenger oly véghetetlen ihlettel ajándékoznak meg, hogy a nyár végére már az ország nagy költőjeként s írójaként térek vissza a fővárosba. Persze rokonaimnak eztán kínos kötelességem lesz születésnapjaikra, nevenapjaikra, az egyházi ünnepekre s majd’ minden alakalomra csupa közhelyes, mindenhol rímelő verseket küldenem. Ebből jó előre gyártottam is harminc-egynéhányat, hogy legyen portfólióm, amit bemutathatok nekik, takarandó kevésbé nyárspolgári verseimet. Nem, mintha nem szerettem volna családom, de a kedves olvasónak meg kell érteni, irtózom az ilyes programversektől. De, ők imádják, s abban a hitben élnek, hogy ez a költészet remeke. Én nem szállok velük vitába, inkább megírom azt a pár együgyű sort, és boldog vagyok, ha nagy mosollyal mesélik: „A család kis művésze verset írt nekem, nekem, el tudod ezt hinni?”

Magam sem tudtam sokáig, mi fán teremnek a versek. Úgy gondoltam, egy hentes fia ne is foglalkozzon versekkel, nem nekem való úri huncutság. Mígnem, kilenc esztendős koromban azután Brühl Agátha néni, atyai nagyanyám nénikéje meglátogatott minket, s kijelentette: „Ennek az Imrusnak szakasztott olyan keze van, mint egy költőnek. Igazi, snájdig költő.”

Ettől a véleménytől nem tágított a néni, és kieszközölte apámnál, hogy a piaristáknál én külön irodalmi leckéket vegyek. Az egyik kegyesrendi szerzetes, Ignác páter vett szárnyai alá, és a zsoltárok alapján verseket íratott velem, majd ellátott ezernyi verses kötettel, hogy azokból bővítsem szókincsemet, hogy mennél szebben írhassam le Isten dicséretét, vagy a bűnösök jámbor könyörgéseit.

Ahogy a verskönyveket olvasgattam, Weöres, Jeszenyin, Goethe, Heine, Rilke, Babits, stb. növekvő érdeklődésem gyökeret vert szívemben. Nem igazán tudom megmagyarázni, de engem, a hentes fiát, aki vagyok megfogtak a versek. Ezután a páter regényekkel, novellákkal látott el, és bibliai történetek kellett írnom neki újdon új szókincsemmel, s az egyes könyvek stílusa alapján. Így írtam passiót Zola modorában, és a kiűzetést Balzac tollába csimpaszkodva. S mind ez csak a kezem miatt történt.

A családom, látva, mennyire befogadom a könyvek világát, ontotta felém ajándékként a megannyi kötetet. Így lett három teljes sorozatom Hamvas Béla összes munkáiból, négy Iliászom, Hrabalból tízkilónyi, három méter a nyugatosoktól, bármely kelti irodalomkutatót megszégyenítő kínai vers és regény gyűjteményem. Még egy olyan grúz antológiát is kaptam, ami csupa grúzul volt, hát egy szót sem értettem belőle.   A család fejébe vette, hogy, ha törik, ha szakad, összehozzák, hogy én egy snájdig író lehessek, mint az Brühl Agáta néni váteszien kijelentett. Én újfent nem vitatkoztam velük.

No, de már megint eltérítettek attól, hogy elmondjam, amit elkezdtem. Kedves Olvasóm, ha többször ilyen nagy ívben térnék el egy történettől, amit elkezdtem, nyugodtan suhintson a füleim közé, s én igyekszem magam összekapni, nem elkalandozni.

Nos, tehát, nyaralni utaztam a kies Karaindrou szigetére. Apró sziget, fél tucat halászfaluval, és egy nagyobb kikötővel. A lakosság megoszlik. Laknak itt velenceiek, olaszok, görögök, és van pár horvát család is. A közlekedő nyelv rendszerint az észak-olasz kissé görögösített változata. A piaristáknál a latin egészen jól ment nekem, így abból átfordítva olaszra úgy-ahogy el tudtam csevegni a helyiekkel.

Szállásadóm a kerek asszonyság, Donna Olivia. Autentikus olasz Mamma. Olyan, amit csak elképzelni lehet. De, ő tényleg olyan volt. Anyáskodó, paradicsom és napfény illatú. Galambfehér haj mindig kontyba fogva, két kerek arca folyton pirospozsgás, ruhái mind feketék, és ódivatúak. Olivia mamma minden reggel templomba ment. Hazafelé vásárolt be az aznapi ebédhez, vacsorához. Nyugdíja mellett csöpp bevételre tett szert panziósként. Két emeleti szobáját adta ki alamizsnáért, és családtagként kezelte a hozzá költözött. Így esett meg, hogy részt vehettem egy esküvőn, amin Olivia mamma unokájának sógora esküdött örök szerelmet a kikötőmester lányával. Nem ellenkeztem Donna Oliviával, mikor egyszer azt mondta: „Te most jössz, menyegző leszen!”

És rám adott egy sikkes fekete öltönyt, amit még a nagy háborúk előtt kapott a néhai férje, Gennaro. Ekkorra már mindent megtudhattam Gennaroról, lévén, minden ebédnél Olivia mamma legalább félórát szentelt annak, hogy egykori férjéről meséljen nekem. Az esküvő nagyon szép volt, és nagyon olasz.  És merem állítani, a násznép a hajnalban véget érő lakodalom után váltig állította: Van egy fiatal és nagyon távoli rokonuk, aki magyar, de nem baj, rövidesen olaszt csinálnak belőle. Már, hogy, belőlem. Nem ellenkeztem velük. Elfogadtam, amit el kell, meg ittam, amit meg kell, és jól éreztem magamat.

Karaindrou maga valóban nagyon romantikus volt, egészen bukolikus. Mint valami Turner kép, vagy mint amit Durell ír Korfu szigetéről. Amint beesteledik a szigeten mindenhol buzuki és mandolin pengetés hallatszik föl és megannyi smaragdos kabóca-kórus kíséri a dalt.  Mindenki vörösbort iszik. Mindenki rendkívül szeretetreméltó, és roppant furcsa. Mindenkinek története van, és időtelenség leng körbe őket. Itt töltöttem el tehát alkotói útnak szánt rekreációmat.

Sokat írtam esténként a szobámban. Egyszerű, fehér meszelt falú szoba, az utcafrontra néző zöld spalettás ablakokkal. Szakasztott olyan pepita kőpadló, mint otthon, a pesti konyhánkban. Nyöszörgött az ágyam, úgy, ahogyan az ilyen kiszolgált ágyak tudnak. Volt egy nagy asztal is az ablakok alá tolva, aminél dolgozni tudtam. Néha egész estéken át írtam, de olyanokat, hogy másnap inkább behajítottam a konyhai sparheltbe, hogy nyomuk se maradjon, máskor meg, csak egy mondatot, de azzal újra kerek lett a világ, s ha megszakadtam is, nem tudtam még egy olyant leírni azon az estén.

Volt, hogy gyalogtúrára indultam a sziget partvidékén, vagy átvágtam az egész szigeten. Ilyenkor balzsamos illatú rozmaring erdőkön haladtam át, olíva és kapri ültetvények mellett vezetet az utam. Olykor sziklás kaptatókra jutottam, ahol vén pásztorok kecskéket legeltetnek, és olyan ősi világokról mesélnek, amiket mondákban lehet csak olvasni. Szóltak faunokról, nimfákról, istenek csatározásairól, emberek szerelmeiről. Egyszóval, csuda régi dolgokról.

Volt, hogy napokat töltöttem a tengerben gázolva a tenger életét figyelve. Megannyi apró hal, rákocskák, kagylók, tengerisünök életét és hétköznapjaikat. Ilyenkor csúnyán leégett a tarkóm, hát Olivia mamma kiutalt a részemre egy még Gennaro úrtól származó kopott szalmakalapot. Pár hét múlva már teljesen úgy néztem ki, mint bárki a szigeten. Pesti bőröm aranybarna lett, szemembe új csillogás költözött, és az időtlen gondtalanság lengte körül a mindennapjaimat.

Rándulásaim alkalmával fölfedeztem, hogy Karaindrou szigettől északra van egy apró, liget zöldjével játszó sziget, amin nem él senki. Ez a lakatlan sziget vagy kétórai evezésre lehetett, de az áramlatok miatt, mik arra fodrozták a végtelenül mély vizeket nem kíséreltem meg soha eljutni oda halász barátaimmal. Ezt mai napig nagyon bánom. Fölajzotta a képzeletemet az emberek hiánya. Milyen lehet egy ilyen szigetecskén?

Nem tudhatom, de biztosan él ott egy varázsló. Nagy hegyes süvege van, mint ahogyan az szokott lenni, és őszes szakálla, mit bizton sálnak használ, ha hidegek az éjszakák. Egy olyan ormótlan torony tetején lakik, amit ugyan nem látni, de ormótlan, és fehér mészkőből épült. Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ő nem egy hentes fia volt, ezért lehet varázsló. Mert, egy mészárosfi lehet ugyan csak hentes, vagy tanár, kereskedő, rendőrfelügyelő, esetleg szállodaigazgató. Varázsló, és író biztosan nem lehet. De, aki a lakatlan szigeten élt, az varázsló volt, és olyan volt, mint egy varázslónak lennie kell. Békái és fekete macskái voltak biztosan, és a nagy üstben sajtot készített, amit a torony pincéjében érlelt azután. Nem láttam soha, nem is igazán tudom, de így kellett lennie. Éjszakánként, amíg én írtam, ő az eget kémlelte, és annak alapján ódon térképekre számításokat vet, mint az óvilág tótumfaktuma.

De, én? Hát, én nem lettem igazi író.  Persze, farigcsáltam rímeket, találtam aranyköpéseket, de semmi váteszit nem hajtottam végre. Nem vezettem soha forradalmat, mint Petőfi, kevesebbet ittam, mint Ady, többet, mint Gárdonyi, nem volt semmi olyan tragikus az életemben, hogy jó József Attila lehessek. Nem voltam még soha magasztos, nagyszerű, mint ahogyan a költők, íróknak illik. Egyszerű ember voltam. Egy középosztálybéli polgárgyerekből ugyan mi lenne, ha nem egyszerű ember? Mert eljátszani tudtam, és taoista modorban engedni mindenben a világnak, hogy hajtson, vigyen, ahová jónak látja, de olyan ember maradtam, mint Te, vagy akárki más, aki nem művész. Nem is lamentálok ezen sokat, de úgy érzem magamat, mint egy színész, akit bedobnak a színpadra, ahol nem tudja, mit játszanak, és ő ki is a történetben, de a véletlennek köszönhetően most épp azokat mondja, amit kell. De, ez meddig lesz így?

Ilyen kétségekkel hagytam ott Karaindrou és a varázsló lakatlan szigetét, Donna Oliviát, a rozmaring erdőket, és tértem haza, Pestre. A bőröndömben egy kisregény kéziratával, egy kötetre elég versel búcsúzkodtam az összesereglettektől. Mind könnyeket hullattunk, és megfogadtam, hogy, amint tehetem, mindenképpen visszatérek, vagy legalább levelet írok.

Másként szólva, művészi énmagamban erőst kételkedve jutottam haza. Világossá vált előttem, nem leszek soha nagy szerző. De, az én szavam nem nagyon számított. Sztoikus nyugalommal tűrtem, hogy családom pénzelt kritikusokat megszégyenítő magasztalásba kezdjen fejem fölött, és kiadják verseimet, szép, zöld vászonkötésű zsebkönyvecskében. A kisregényt, mit Donna Olivia szerető gondoskodása mellett írtam, nem volt szívem eltüzelni, hát bevarrtam laponként télikabátom bélése alá; csak el ne ázzak a télen.

Nem mentem se főiskolára, sem egyetemre. A családomnak az volt a véleménye, hogy ez így helyes. Elvégre az Imrus művész. Tehát nem találhatja a helyét a társadalom szabályai között semmiképpen. Én ön-krízisem közepette nyakamba vettem a várost. Naphosszat barangoltam a macskaköves utcákon, vagy kisétáltam Szentendrére, hogy megnézegethessem a régi szerb templomot, és a Tabánt idéző utcákat. Volt, hogy bevettem magamat a Pilis hegyei közé, és csak pár nap múltán értem haza fülig koszosan és fenyőfüsttől illatozva. Ilyenkor a családom elismerően hümmögött. Az ő fejükben tökéletes mintapéldájává értem a komoly művészi szerzőnek: hallgatag, bús természet, rakoncátlan hajazat és szakállféle, filc sapkák, kissé foszlott ujjú zakók, meg nem értett gondolatok. Én nem nagyon tehettem mást, ontottam irományaimat, hogy feldolgozzam azt, ami körülöttem van. Így megszabadultam, ha kis időre is, attól a nyomasztó gondolattól, hogy nem jó úton járok, és volt időm gondolkodni, hogy akkor mi a fityfenéhez kéne fognom.

Eközben csodáltam az őszt. A városba beköltözött a kocsik szmogja mellé a gesztenye árusok szén és égett gesztenye illata, az eljövő tél ígéretét hordozva. A szívem nagyot dobbant, mikor a vásárcsarnokban megláttam az első sütőtököket. Rögtön vásároltam is kettő szép, fényes, viaszkos tököt. Hazarohantam, a sublótból kirántottam a konyhakést, és könyörtelenül fölszeleteltem a narancsos húsú csodákat. Ezek még egész éretlenek voltak, nem lédúsak, és édesek, így egy-egy csöpp mézzel kell a szeleteket a sütőbe rakodni. Mikor a tök húsa omlós, és puha lesz, a tepsiket a pepita kőpadlóra kell helyezni, had hűljön kissé. Szerecsendióval meg kell hinteni. Amikor éppen nem olvasztja el a fogakat, már enni is lehet.

Novemberre elszegődtem dokkmunkásnak a csepeli szabad kikötőbe. A családom meg volt győződve, hogy kávéházakba járok, újságot olvasok, bajusz-pomádét használok, és színésznő szeretőket tartok, ahogyan az terveikben szerepelt. Én fellélegeztem. Végre olyanok vettek körbe a dokkok között, akik nem sértődtek meg, ha nem arról beszélgetek velük, hogy Hesse, vagy Paszternak a nagyobb író-e, s ha igen, akkor miért nem. Sőt. Attól tartok, megsértődtek volna a munkások, ha ilyennel traktálom őket, vagy legkisebb esetben is csak megvernek.

Szobát vettem ki egy csepeli munkásszállón. Pontosabban ágyat béreltem. Minden hétköznap tizennyolc órától éjfélig. Utána más műszakból vette valaki át a helyemet. Azután megint az enyém volt egy nyikorgó sodronyú, lópokróc és verejtékszagú ágy hattól délig. Kocsmába jártam, biliárdoztam, káromkodtam, fecske cigarettát szívtam.

Néha összejártam egy kis cigány munkáslánnyal a női szállóból. Mindig atlasz-piros sokráncú szoknyát viselt, cipőt alig. A szállók nem voltak koedukáltak, nem mehettünk egymáshoz. A kikötői telepek mellett volt egy selymes füvű rét, ha nem volt hideg, oda mentünk. Én mindig leterítettem a kabátomat, majd melléheveredtem. Ő a kiterített kabátra, és barna fejét az ölembe hajtotta. „Nez’ meg, te, má’ megint itt búslakodol, nézed a felhőköt, és búslakodsz. Nez’ meg, hát nem szeretsz-e. Lásd meg, jó dolgod van mellettem” ez volt a szava járás, miközben őzszemeit rám függesztette, és valamelyik kendőjéből elővarázsolt egy széles szájú palackot, olyasmit, amiben jobb helyeket a tejet kínálják reggelente, de ez mindig borral volt teli, és ajkamhoz emelte. Nézte, hogyan iszok kortyonként, és vörösség szökik a fejembe. „Nez’ meg, jobb-é?” Ez volt a játékunk.

Ahogy egyre zimankósabbak lettek a napok, a találkozásaink is elmaradtak. Nem voltunk szerelmesek egymásba. Inkább szükségét éreztük pár kedveskedő szónak, érintésnek, ölelésnek, hogy embernek maradhassunk. Mai napig nem tudom, merre jár most az én cigánylányom. A neve Zsuzsa volt.

A hévek kattogtak, ahogy gyorsítottak; panaszosan visítottak, ha kanyarodni kellett. Fölmondtam állásomat a kikötőben, egy dobozban minden ingóságommal hévre szálltam, és hazaindultam. Rendszeres vendége voltam a húsbolt mögötti nagy családi lakásnak, mit otthonomnak szokásom neveznem, munkás hónapjaim alatt is. Zsuzsát nem mutattam be soha. Nem is tudta, hogy polgári családból jöttem a dokkokba. Újra hazaköltöztem.

Alma, fahéj, marhanyelv, csillagánizs, szegfű, citrus, Berlioz. A hazaköltözésemet ezek a szavak jellemezték. Sokat jártam a Zeneakadémiára koncertet hallgatni. A szüleim, és Brühl néni sápítoztak, ha a diákok kakasülőjére váltottam jegyet, ami olcsóbb volt, mint az átlagos székek a páholyokban, vagy a nézőtéren. „Egy nagy szerző mutatkozzon az úri társaságban, ne felettük ücsörögj, ahol senki nem ismerhet föl” mondogatták. De végülis rám hagyták, had csináljak, amit akarok, mert a művészeknek ezt így kell csinálni. Én nem ellenkeztem velük. Én azért kifejeztem aggályom, hogy attól még, hogy nem járok egyetemre, lehetek tehetségtelen.

A szecessziós arany mennyezet alatt sokat ücsörögtem. A legkedvesebb az nekem, mikor a karmester érkezése előtt fölzúg az orkesztra. Egy óriási hangba tömörülnek a még beszélgető hallgatósággal. Fölzendülnek, hangolás céljából. Megmutatják ilyenkor nekünk, hogy ők egy egész. Sérthetetlen egység, még akkor is, ha épp Bartókot játszanak.

A klarinétosok, mint egy gruppban foglaltak helyet a zenekar tetején, a dobosok mellett. A vezetőjük, akit én neveztem ki vezérnek köztük, ő játszotta a szólókat, és neki volt a legtöbb hangjegye hármuk közül. Ez olyan széles vállú, széles állú, borotvált ember volt, mint amilyent kovácsolni lehet vasból. Véletlenül sem az öntöttvas puha formáival volt megáldva, csak a szeme, s a mosolya. Amikor éppen a fafúvósoknak nem volt szólama, délcegen kihúzta magát a vezér. Úgy ücsörgött ott, fönn, mint ahogyan Napoleon császár trónolt fehér lován, s hasonló szeretettel nézett le fekete-fehér frakkjában a zenész kollegákra, mintha önnön szeretett katonái lettek volna. Sőt, jobb kezét a kottaállvány alá dugta, s, hogy a bőszen ingadozó karmester meg ne lássa, ott, lent vezényelt ő is, mindaddig, míg újra be nem kapcsolódott a klarinéttal. Társai karótnyelten, egyenes háttal játszották a maguk szólamait, de a vezér nem. Ő ingott, hajladozott, sodortatta magát a dallammal. Ő maga volt a szecesszió. Attól kell tartanom, ő is olyan varázsló, mint, aki a lakatlan szigeten élt. Mindig elszégyelltem magamat, amikor lemaradtam egy-egy bombardo szólamról, vagy futamokat hagytam ki, mert elmerengtem, a vezéren. Hogy látja ő a zenét, és milyen ember lehet. Annyi biztos, nem egy hentes fia, és rendkívüli ember!