ÚJHÁZY NAGY DÁNIEL: VIHARHOZÓ SANZON

Minden este a városban iszom
Olyan mint a farsang, mindenki maszk mögött
S ha kivillan egy-egy arcizom
Mindenki elszörnyed, s elrohad
Miért szültek engem falak közé?
Helyvesztve vagyok egy zárt térben
Szürkületkor nehéz színre lelni
S napnyugtakor kelni
Sosem hozott még fénysugarat
A szociális skála egy furcsa üregében leltem otthonra
Mely a megfélemlítő popularitás és a lélektörő magány között bújik meg
Ismét itt a tavaszi virágzás
Valami igazit keresek
Nem tudom létezik-e a valódi
De tudom, tovább nem tudok
Ebben a ködbetakart világban létezni.

Örömmel vagy boldogtalan szolgája
Csupán ennek a csöpp cafat húsnak
Mely téged képvisel
S a gyöngédség csupán valuta
Melyből a mininálbér
Még a magunkfajta lélektorznak is kijár
Bár félúton beleununk
Ha tudnád a képeket
Melyek esthajnal járják fejem
Szemvonalad többé nem metszené szemem
Pokolra kárhozat lesz irántad égő érzelmeim jussa
Rózsakert álmaim megtört otthona
Törötten rádszorultam
Imába foglalom
Ne húzzalak velem a mélybe.

Hajadba lehelt az ősz
Ismét korbácsol a maró magány
Ragyogsz mint a villám
Te vihart hoztál
Én cipeltem a felhőket
Elég az egyszavas ígéretekből
Mert mindig megbújik valami mögöttük
Amit senki nem mer kimondani.
Talán nem is lehet.

Azt hittem hátrahagyott árnyékod tükre
Tán melegen tart télire
Mentsem meg téged akinek
A nemkeresésben
Már nyugalma sem maradt
S tán egy nap
Ez elnyomó kétely leple is lehull
S szabadon hal bele
A mindennapjaiba az ember
S tán egy nap
Ez a hóvihar is végre abba marad
S szabadok leszünk mindketten
Azt hiszem, sajnos
Szeretem a lelked.