KAKUKKFY ÁBEL IMRE:
BARTÓK TÁNCSZVÍT, 4-6

A dolgos aratás után pihen a falu. A kaszát a szögre akasztják. Emitt madarak kapirgálnak, amott gyermek kacaj hallik távolabb.
Egy öreg szamár lépdel nyugodtan, makacssága teljes tudatában a földúton. S csak lépdel, s lépdel, mígnem a nap leszentül; setétséges éjszaka ereszkedik alá a vidékre, mintha egy ügyetlen óriás gyermek földöntötte volna a tintatartót, s most a fekete tinta belepne mindent. Még a szamarat is.
A távolban hirtelen fegyvercsörgés zaját hordozza a szél. Mord marcona had tűnik fel a környező dombokon. Lángok lobbannak körbe-körbe és megindul a fosztogató sereg egyenest a kicsiny falu felé, mit épp csak újjáépítettek a dolgos kezek.
Eközben a falu öregje, neve szerint Apócska éles szemével meglátta ám a fáklyákkal sorjáz ellent. Épp a csillagok állását tanulmányozta:
„Melyiket akaszthatná le az égről rézgomb gyanánt?” Gondolkodott, mikor a vészt meglátta.
Halkan, fölkelt mindenkit, s gyors pakolás kezdődik meg. Batyuba minden értékest és sipirc, ki a határba. Asszony, gyermek, férfi osonva surran az éjen át, az almáskertek alatt. Lábdobbanás nem hallatszik, csak a marcona fegyverek csörömpölése már-már az első házaknál.
Ablaküveg törik. Kiáltás harsan. S mire feleszmél a sereg, a falu apraja és nagyja már árkon s bokron túl. Sebesen viszi őket lábuk. Lassan vörösen virrad a hajnal.
Az addig porosz kéknek és mélységesen mély lilának tetsző erdők, árnyak, birkanyájak opálosan színt nyernek, amint a nap sugarai a hajnali párán át rájuk esnek.

És a zenedarab véget ért. Taps. És fény.
Mert akik az életet keresik, elza-rándokolnak a művészet kútjához.

BARTÓK TÁNCSZVÍT