ÚJHÁZY NAGY DÁNIEL: ARANY

Jól tudod, csak csont és bőr az én kis templomom
Eltévedtem a helyen, ahol születtem
Elfeledtem az arcokat melyek néztek ‘hogy felnőttem
Egy monitorral világított sötét kor, még mindíg ég bennem a pokol
Mikor a lelkem túl gyenge és berepedt
Mikor szeretni percről percre nehezebb
A szer kimúl és a pánik ismert árnyalatban tépáz
Télen nyíló virág vagy, én pedig betegen száradok ki
Az arcodat a ködből már nem tudom kivenni
Ordítok mikor nincs senki közelemben
Amikor a bűntudat elmos mindent körülöttem
Mit egykor megszerettem
A tájból merül a stimuláns, pont most
Hegyek nőnek a földből közöttünk
Küldj egy csokrot

És mikor a kitalált világaink, hűvösek, műnek tűnnek
Nem adják már az otthon melegét
Taníts, hogyan szeresselek ismét, taníts, bízni akarok benned
Sosem az vagy akinek kéne lenned
Látom te is bujkálsz, van még hely melletted?

Ellopok egy pillantást feléjed ahogy négylevelűeket keresünk
Az utcában, ahol először felütöttük fejünk
Formátlanul csúszok a zsebedbe, vigyél el, élj a helyembe
Lokalizálnám gondjaim, de kifutnak a városból
Tedd szebbé
Rohanok a fejnélküli ember felé, ahogy éppen tengerbe fojtja magát
Szemeid feltépik az álmos, vérző reggelem
Szavak, melyeket csak nekünk szántak
Szavak, melyeket nem hallottam rég
Régi érintések, melyeket elvesztegettünk
Elloptam egy pillantást feléjed ahogy négylevelűeket kerestünk.