THOMA CSABA: NINCS

Rettegve emelem
a fedelet feletted,
Változtak már a dolgok?
Leslek, figyellek, megvagy?
Benézek hozzád,
ha úgy van kiengedlek, csak
ne csapjon meg dér, se fagy,
vaklármát meg te ne csapj,
hideg arcú, kék kedélyű,
komor gondok viselője.
Változtál-e azóta?
Lett-e belőled cserebogár?
Vagy még mindig
csak tartod magad,
távol, minden boldog éjszakától,
félve, csúszva, kúszva rebbensz
mások undok szavától?
Törékeny porcelán, repedt fazék
vagy még, vagy összeforrtál,
tán keményedtél?
Bár nem hiszem.
Az nem te vagy.
Hajszál üveg odúdon egy vaslakat,
ki sem jöhetsz, elvagy ott,
hisz nem bírod a harmatot,
csak aggódsz, rágódsz ott benn,
tördelt kezű,
felesleges aggodalmak hercege.
Koronád hegyes, letompítod,
aztán félve felordítod:
„Menj innen te halál futár,
engem aztán hagyjál, utál
téged az én lényem,
aggódok, csak rágódok,
amíg el nem porladok.”
Visszazárlak, becsuklak,
zárt fedéllel feletted
úgysem látlak, lecsuklak,
hadd tűnj el,
hisz ha nem vagy ott,
felettem vannak csillagok,
körülöttem emberek,
nem csak otromba fegyverek,
már nem is vagy, és nem is volt
csak szemet hunyok, régi folt,
hazudom,
„Ez nem én vagyok,
volt csak volt,
mocsok sárban,
régen volt.”