BOLYA MIRA: MESE EGY LÁNYRÓL ÉS AZ ŐRANGYALÁRÓL
Hátborzongatóan hűvös volt aznap éjjel. A lány dideregve gombolta össze két számmal kisebb ballonkabátját, hogy ne süvítsen be alá a jeges szél. Sietősen lépkedett a Tulipán tér házainak árnyékában hátra-hátrapillantva. Mikor elérte a Hágó-köz nyaktörő sikátorát, egy pillanatra megtorpant. Elgémberedett ujjaival egy cetlit hajtogatott szét, majd a Hold gyér fényénél kisilabizálta a szövegét.
– A Hágó köz után jobbra… Hm...– mormolta. – De hát arra nincs is semmi…
Arra azonban nem maradt ideje, hogy ezen hosszasan töprengjen, mert a Tulipán tér szemközti oldalán álló, a Vadászhoz címzett kocsmából enyhén ittas diákok közeledtek. Inkább nekiiramodott, és lábait szorgosan rakosgatta egymás elé a Hágó-köz vízhordta kavicsai közt szlalomozva. Felérve az utcácska tetejére hirtelen jobbra kanyarodott, ahogy az a levélben állt.
Egy hete kapta az üzenetet. Azaz nem tudta, pontosan mikor kaphatta, hiszen egyszercsak a kabátja zsebében találta. Lehet, hogy már régóta ott lapult, de azt is el tudta képzelni, hogy valaki a piactéren csempészte a zsebébe. Ott mindig nagy volt a tömeg. A cetlin álló ákombákom betűk összességét viszont jó szándékkal sem lehetett levélnek nevezni, hiszen csak ennyi állt rajta:
„Hágó köz után jobbra, szerda éjfél. Á”
Azt igazán nem lehet a lány szemére vetni, hogy rögtön egy titkos randevú képe ötlött fel benne, hiszen még csak most múlt tizenhét. Az elmúlt napokban viszont többször gondolt arra, hogy mi lesz, ha mégsem egy titkos találkáról van szó. Ezt a lehetőséget végül elvetette, bár arra, hogy valójában mi fog történni, álmában sem gondolt volna.
Igaza volt: a Hágó köz után jobbra nem volt semmi, csak egy gazos terecske, ami annyira elhagyatott volt, hogy még nevet sem adtak neki. A lány annyira beleélte magát a kalandba, hogy eszeveszetten kezdett kutatni egy jel után. Egy jel után, ami egy következő helyszínre vezette volna, ahol ott vár talán Á....
Amikor fél óra lázas keresgélés után sem bukkant semmire, visszaindult a bérházba, ahol már évek óta egyedül bérelt egy szerény kis lakást. Megérkezve utcájába, nagy csoport embert talált a bérház előtt. Közelebb érve meglátta, hogy azok is mind bérlők. Arcukon félelemmel vegyes érdeklődés tükröződött. A lány kérdezgetni kezdte őket, mi folyik itt, de senki sem válaszolt, csak sajnálkozva néztek rá. Így a ház kapuja felé kezdett tolakodni, ahol azonban kővé meredve látta meg annak az öt marconának az arcát, akiket már napok óta kerestek városszerte. Bilincsre voltak verve, tehát nem kellett félnie tőlük, mégis megborzongott. Háta mögül egy rekedtes, de meleg asszonyi hang hallatszott.
–Kisasszonka, ha magácska itthol lett volna ma éccaka, bizonyisten megkéselik!
–De miért? Mondja, mi történt itt? – kérdezte remegő térdekkel a lány.
–Kérem, betörtek a maga lakására, mindent összezúztak...valamit kerestek...vagy inkább valakit! Talán magát!
–Jaj, istenkém! – suttogta a lány.
–Csak ne szomorodjék el kisasszony, majd kisegítjük valahogy.
–Megmentette az életem… – motyogta a lány.
– Kicsoda? – kérdezte meghökkenten az asszonyság.
– Á...