SCHLEIERHAFT ESZTER: POHÁR PEREM

Kint jártamban,
Én ben' jártam.
Az ajkaimon
Csöndes pára.

Sarkaimon
Eső emlék
Illanások
A fejemben.

A bor bússá
Tesz-e engem
Vagy én vagyok,
Csak én komor?

THOMA CSABA: CSEPPFERTŐZÉS

„Egy őszi délután összeér a nyelvünk.”
Ez nem csók, csak
egymás után ugyanazt a póznát nyaltuk meg,
nem is tudva, hogy most smároltunk
tettünk erőszakot a másikon,
és még a kezedet sem tisztítod,
úgy eszel a nap végén,
koszosan.
Úgy turkálsz mások orrlyukaiba,
hogy azt észre sem veszed, de ez most
különösképp látszik,
ami cseppen, ottmarad, mások felkarolják,
dédelgetik, aztán beleveszik, beleragad,
rohamosan tüsszögni kezdnek,
vagy köhögni,
nem tudom már,
nem is érdekel.
Poros minden.
Egy korhadt polcon öregóra,
ki tudja mióta megy, de a mutatói
számolják a perceket már egy ideje.
Ahogy a fülemhez emelem, nem kattog.
Mintha megállt volna az idő
csendbe burkolózott perceket számol
némán, meg ne hallja senki mi is
történik igazából,
(Hasonlóan tűnnek mellettem el az órák meg a percek
éjjelente, amikor senki sem figyel.)
Filozófus áll mellém,
kérdi, ősz szakállát vakargatva,
„Ez az óra most megy, vagy nem?”
mély hangja zeng, majd mocorog mellettem,
és ő is meghallgatja,
nem ketyeg.
„Ó” lepődik meg, és arcán látom,
összezavarodott ő is, mint mindenki.
„Tudom is én már” mormogom,
és falhoz vágom az egészet. Kinek kell idő,
vagy mi ez, puszta mozgások együttese. Élet.

Kit érdekel, lehet megszűnt, vagy nincs is,
és csak árnyak tikkelnek, azok vagyunk mi,
tikkelő árnyak.
Tudom, hogy rosszat cselekszem,
mégis csinálom. Tapssal döntöm össze
a kártyavárat. Hazamegyek, és a párnámba sírok,
mit tettem,
„Ma 326 embert öltem meg egy köhintéssel,
tömeggyilkos vagyok.”
másnap rendőrségre visznek,
egy táblával fotóznak le, és magamban morgolódok
mert nem értem el a százhetvenöt centit a fotómon.
Már nem tudom mit tegyek.
Sötét, hűvös cellában vagyok. Egésznap csak kiáltozok,
hátha meghallja valaki, de egyedül maradtam,
már csak a felhőket látom
ahogy mennek, cammognak a fejem felett
mozgolódnak, tehát az idő telik, és mégis van világ,
csak most éppen botorkál, mint egy egér a lyukban
kiutat keresve, ki tudja mikor szabadul újra,
és ki tudja mikor lesz újra minden egyértelmű.

ÚJHÁZY NAGY DÁNIEL: VIHARHOZÓ SANZON

Minden este a városban iszom
Olyan mint a farsang, mindenki maszk mögött
S ha kivillan egy-egy arcizom
Mindenki elszörnyed, s elrohad
Miért szültek engem falak közé?
Helyvesztve vagyok egy zárt térben
Szürkületkor nehéz színre lelni
S napnyugtakor kelni
Sosem hozott még fénysugarat
A szociális skála egy furcsa üregében leltem otthonra
Mely a megfélemlítő popularitás és a lélektörő magány között bújik meg
Ismét itt a tavaszi virágzás
Valami igazit keresek
Nem tudom létezik-e a valódi
De tudom, tovább nem tudok
Ebben a ködbetakart világban létezni.

Örömmel vagy boldogtalan szolgája
Csupán ennek a csöpp cafat húsnak
Mely téged képvisel
S a gyöngédség csupán valuta
Melyből a mininálbér
Még a magunkfajta lélektorznak is kijár
Bár félúton beleununk
Ha tudnád a képeket
Melyek esthajnal járják fejem
Szemvonalad többé nem metszené szemem
Pokolra kárhozat lesz irántad égő érzelmeim jussa
Rózsakert álmaim megtört otthona
Törötten rádszorultam
Imába foglalom
Ne húzzalak velem a mélybe.

Hajadba lehelt az ősz
Ismét korbácsol a maró magány
Ragyogsz mint a villám
Te vihart hoztál
Én cipeltem a felhőket
Elég az egyszavas ígéretekből
Mert mindig megbújik valami mögöttük
Amit senki nem mer kimondani.
Talán nem is lehet.

Azt hittem hátrahagyott árnyékod tükre
Tán melegen tart télire
Mentsem meg téged akinek
A nemkeresésben
Már nyugalma sem maradt
S tán egy nap
Ez elnyomó kétely leple is lehull
S szabadon hal bele
A mindennapjaiba az ember
S tán egy nap
Ez a hóvihar is végre abba marad
S szabadok leszünk mindketten
Azt hiszem, sajnos
Szeretem a lelked.

SCHLEIERHAFT ESZTER: ESTI SÉTÁK

Lefolyt a holdfény egy felhős este,
Mikor a várost eső pettyezte.
Sétálni indult a végtelenbe,
Ólmos kabátban, és ténferegve.
Utca és város, mind csöndben állt,
Mint kongó templom vasárnap tájt.

Azóta a Hold üresen ásít,
Fénye a földön most embert játszik.
Volt ő már munkás, dolgozott gyárban,
Aludta álmát mással az ágyban.
Vakon tekint a Hold, le világra
Fehér szemében nincs fénye szikrája.

Te hold-világosság, miért jársz mi köztünk,
Mi csábított le, mit remélsz tőlünk?
Voltál már film sztár, voltál már koldus,
Viseltél mindent, mesélhetsz rólunk,
Hisz ott vagy mi köztünk, ha összegyűlünk,
Beszélgetünk, vagy csak csöndben élünk.

MICHIYUKI: PATH
FORDÍTOTTA: MIGLÉCZI BORÓKA

AZ ÚT

Még, ha addig is ölelsz, míg fojtogatóvá nem válik,
Mi már soha többé nem olvadunk össze teljesen.
Egy ponton, ami mélyebb, mint a kedvesség,
Egymást érinteni pusztán fájdalom.
Kérlek szépen, köss össze bennünket örökre.
Mi már soha többé nem fogunk együtt álmodni.
Kuszaságban fognak össze a kezek,
És sétálunk a kezdetek, kegyetlen
Pirkadata felé.

Az igaz szavaink bizonyára
Az igaz, való világban valahol
Csendesen bujkálnak, várnak szótlan
Éjszakában.
Most is, biztosan.

Mi, csak azért találkoztunk, hogy megismerjük a magányt.
Csak akkor jövünk rá, mikor egy gyors csókot váltunk.
És én míg így is remegek az örömtől,
Mert találkozhattunk, láthattalak téged.
Mi már soha többé nem fogunk együtt álmodni.
Nem szaladhatunk egy melegebb helyre.
Mi már bizonyára túlmentünk a
Pirkadat felé.
Az elhagyatott, magára maradt csend
Egészen biztosan megérti majd.
Az igaz szavak csak arra voltak jük, hogy
Bántsuk egymást.
Egy napon biztosan.

Még, ha addig ölelsz is, míg fojtogatóvá válik,
Mi már soha többé nem olvadhatunk össze teljesen.
Ó, ti, hajnal előtti hideg csillagok!
Kérlek titeket, világítsátok meg,
Mutassátok meg a jó irányt nekünk

BOLYA Á. BORS: SZÁMONKÉRÉS

Szellemem, ha megkapom,
Leültetem, s teát rakok elé.
- Mond, miért van az, hogy
ha szükséges, főleg,
ha a lány szépséges,
minden, mi szellemes,
vagy legalább értelmes
iszkol, bújik
s két fülem közt csak
hajnalpír látszik át?
Erre felelj tehát!

Rám emeli képét,
csöndben elropogtatja a csészét;
a teát ott hagyja.
Sóhajt egyet. Majd egy másodikat.
Nem felel még, hallgat.
Szól valami szellemeset,
majd elballag.
- Hát ember az ilyen?!

KAKUKKFY ÁBEL IMRE: KOVÁSZ

Az új élet kenyerét sütöm épp.
Sava, borsa, kovásza magam vagyok.
Bedagasztom a világot is,
Hogy elfeledjem, magam vagyok.
Csont tornyomban, pince mélyen
Van a csöndes pék műhely,
Hol e Földet újra gyúrom,
Pihenni, Nem, míg nincsen készen.
Kék színű lesz majd, s vége sincsen.
Nagy leszek, míg egy csöpp liszten
Gömbölyödve, levegősre
Kidagasztom a nagy tésztát.
Aztán újra összemegyek.
Apró leszek megint,
S én gömbölyödöm össze,
Míg egy világ újra meghal,
S süthetem megint,
Egy új kovásszal.

SCHLEIERHAFT ESZTER: KÉTSÉG

Már az idő is
Azt akarja, hogy
Vége legyen.
Réz ízű napjait
Feledje már,
Mer’ fölemészt,
Megfojt, elzár.
Villásdugója
Kihúzva lifeg.
Nem eszmél.
Felcserért
Nem kiált

JAKABFFY MIHÁLY: LÁTOMÁS

Tegnap rám talált a szerelem
A villamoson tekergett.
Szemét lehunyta
Nem akart észrevenni.

De én láttam őt
Szeplős orrával
Nézett szemüvege alól
És mosolygott én rám

Én nem tudtam, ki ő
Szerelemnek ily formájával még nem találkoztam
Bár már a szerelem se látogat oly gyakran
De most tisztán láttam ott ült előttem

Lehunytam szemem.
Nem bírtam annak a barna szempárnak ellenállni
Nem volt képes megmozdulni
Leszögezve ültem mint akit hipnotizőr tart fogva

Az én hipnotizőröm ott ült előttem
Arcára már nem emlékszem
Csak az érzésre:
Jó!

PAULY FANNI JÚLIA: SZÁMOLDAT

Kedvessé lettél,
Bár kedvem nem lett általad.
Majd magamévá tettél,
S maradtál névjegyzékben egy szám-adat.