MIGLÉCZI BORÓKA: AVE ÁRON
Azt hittem, hogy ő a férfi.
Azt hittem, hogy ő a zöld.
Hogy ő a tavaszi lombok, a gyógyító növények.
Azt hittem, hogy ő a sárga.
Hogy ő a szerencse, hogy ő az éltető Nap.
Azt hittem, hogy ő az összes szín.
Kivéve a fehéret, mert az semmi, az űr, a hiány.
Ő pedig valami.
A valami, amit sosem tudsz sem elérni, sem megfogni.
Kivéve a feketét, mert az a minden.
Az pedig nem lehet.
Ő nem lehet a gyász, a fájdalom, a nyomor.
Azt hittem, hogy ő a hang,
Amit nem hallasz egyetlen frekvencián sem.
Azt hittem hogy ő a szó,
Amit nem tudsz kifejezni egyesekkel és nullákkal.
Azt hittem, hogy ő az érzés,
Amit nem tudsz leírni kémiai vegyületként,
Sem fizikai jelenségként.
Azt hittem, hogy ő az,
Hogy a bolygók szépen ellipszisben keringenek,
És nem zuhannak össze,
Le a semmibe,
Hogy egy pillanat alatt halálra égjen
Minden ember, állat, növény,
Minden ami egy picit is szép és jó.
Azt hittem hogy ő az, hogy az ember több, mint állat.
Hogy képes hinni.
Azt hittem, hogy ő az, hogy az ember több, mint enni és szaporodni akarás.
Hogy képes a tiszteletre.
Azt hittem, hogy ő az,
Hogy a kék tenger és a zöld fűzfa egymás után kívánkoznak örökké,
És bár sosem teljesülhet az álmuk,
A habokban együtt tükröződnek.
Azt hittem, hogy ő az az erő,
Amitől a kontinensek évmilliók alatt vándorolnak.
Azt hittem, hogy ő az,
Hogy az állatok megunják alakjukat,
És elkezdenek színt, méretet és alakot váltani,
Amíg kialakul a csivava, az uszkár és a kuvasz.
Még akkor is azt hittem,
Amikor odakint Susanoo és Tsukuyomi és Amaterasu tombolt.
Ő pedig csendesen aludt a vállamon.
Én akkor azt kívántam,
Legyen most a világvége,
Jöjjön el most a Messiás!
Pedig akkor már nyilvánvaló volt.
Bűzlött a kámfortól.
És mégis vonzott.
Mint a molylepkét az a lila háromszög.
Láttam, ahogy szól a jalapeno ízű kolomp,
És nem marad más utána,
Mint pár vibráló furcsa papírfoszlány.
Egy percnyi.
Egy félpercnyi idő sem volt,
Hogy felocsúdjak.
Elment.
Így vesztettem el a Napot, ami melegen tartana.
Így vesztettem el a vizet, a lombokat, ami életben tartana.
Így vesztettem el a színeket, amivel, amit láthatnék.
Így vesztettem el a hitet, a józan eszemet, amivel szerethetnék, amivel tanulhatnék.
Így vesztettem el az irányt, a célt, hogy fejlődjek, haladjak.
A világot, amit megteremtettem.
Önmagamat, amit felépítettem.
Az egyetlent, akit szerettem.
Végül rá kellett jönnöm.
Hogy ő nem a férfi volt.
Rá kellett jönnöm, hogy ő az,
Hogy éjfélkor mezítláb szaladsz a a murvás úton,
Míg végül gennyes és vérhólyagos lesz a talpad.
Rá kellett jönnöm, hogy ő az,
Hogy ostoba naivságból, emberi jóhiszeműségből,
Elfogadod és megeszed
A sugárfertőzött, rohadt, férges és mérges almát,
Amibe akkor is beledöglesz,
Ha önnön körmöddel kaparod ki a torkodat.
Rá kellett jönnöm, hogy ő az,
Hogy gyermek szemmel nézed végig,
Míg rongyos cafatokká lövik
Apádat, anyádat, testvéreidet,
Te pedig ostobán csak állsz,
És azt kérdezed:
Apa, mi baj, mi fáj?
Rá kellett jönnöm, hogy ő az,
Hogy bár a szüleid szeretnek és óvnak,
Te pusztán unaloműzésből és önzésből
Vágod fel az ereidet,
És alszol hosszú-hosszú álmot.
Rá kellett jönnöm, hogy ő az,
Hogy eladod magad,
Rabszolgasorba taszítod a testedet,
Egy ostoba és gyenge ember miatt,
Pusztán, mert a testedben keringő cseléd-vér hozzá köt.
Mostmár tudom.
Ő nem a férfi.
Ő az út.
A zebraszínű.