PAULY FANNI JÚLIA:
ÖN-TE-KERGETÉS
Én lehetek.
Te lehetsz.
Mi nem lehetünk.
Ő mi lehet?
Mi lehet ő?
Ti lehettek ők,
de mink nem vagyunk lehetők.
Én neked való vagyok,
de nem te.
S te vagy való,
de nem nekem.
Ma nem.
Csak voltál.
Egy ha-nem.
ÚJHÁZY NAGY DÁNIEL: NINCS MIT MONDANOM
Ebben a városban
A melankólia öntudatlan népviselet
Emitt e városban
Remélem egy kisebbséget képviselek
S nem lubickolok sokáig önsajnálatban
Magyar módra
Ebben a városban két szél fú
Az önkontroll csak bohókás
Elkapott tán, de ment is tova
A mámor inkább forgóciklon
Nem enged a központból
Lennék én is szél
Csontodba harapnék
Szél, mely nem félve él
Szél, mely hátha elér
Mielőtt letépem a fejem s papírkosárba dobom a versek mellé,
Miket sosem fogsz olvasni
Ebben a városban csupán két busz jár
Az egyik néha, a másik soha
De egy átmulatott éjszakából
Tán még én is hazatérek
Kelleténél eggyel ittam többet
De talán kettővel kellett volna
Bár e cigaretta örökké tartana
Nincs kedvem eldobott csikkekből nikotint facsarni
Vagy maradjék
Vagy ha elmúlt
Mi elmúlt, múljék rögvest
Túlpörgött mámorban
Csak élményekre vadászom
Önző társ az addikció
S ha a lét csak fikció
Akkor bizonyára Tragédia s Komédia,
Erosz s Thantosz
Csúfolódó rosszcsont kisgyermeke
Ki halkan szitkozódik fülembe
Mielőtt letépem a fejem s papírkosárba dobom a versek mellé,
Miket sosem fogsz olvasni
Fiatalon lettem tán vénember,
S ha csak a létem kell
Vedd el, s menj el
Menj, miért is maradnál
A remény fertőző kór
Berreg az álom s fejembe ontja
Mint sokezerszín festék cseppet
Mely csak kérdést képes formálni
S ábrándjaim vászonáról lemosni
Veszett mozgalom
Berreg az órám, a nap ismét számra süti e szavakat
Nem leszek én nagyköltő
Nem leszek én nagytanár
Legfeljebb leszek lelki gondnok
Ki fejjel megy a gondnak
Fut a kétség elébe
Csak egy félpillanat békéjért cserébe
Bojkottálnám a furcsa betegséget melyet érzésnek neveznek
Hogy ne kelljen mit mondanom
Hogy bár ne vágynék rá, hogy meghallgass
Amit csillagot lesve kívántam
Most szánakozva bánok
Eljött, de rám omlott kamatja
Paplant terített hátamra, s mégis fázok
Fázom! S remélem ma nincs mit mondanom
De még megpróbálok összekaparni
Múltmaganak egy szelíd epigrammát
Kis esetlen sírbeszédet
Mielőtt letépem a fejem s papírkosárba dobom a versek mellé,
Miket sosem fogsz olvasni
S jöjjek el, mint új ember
Ma hajnalban, mihamarabb
Jöjjek el, ki szemben a régiben
Felszólalni ismét mer.
PAULY FANNI JÚLIA:
CÍM NÉLKÜL
Eltörtél, s én aranyhegekkel forrok össze újra.
Kristályfonatként egyesül tépett izomrostok húrja.
Könnyeim gyémánt réteggel vonják be testem,
Fény vagyok saját utamon, fájdalmas ragyogás egy vaksötét esten.
KAKUKKFY ÁBEL IMRE: HULLÁM VÖLGYÉNN S CSÚCSÁN
De kedvem volna tancrakelni,
Karomban véled keringeni.
Felékesednénk, Te is, én is,
Mosolyogna nekünk mèg az ég is.
De kedved volna nevetni.
Hahotába, víg kacajba beleveszve,
Énekelve, felderülve
Hangod tengerén ülnék napestig.
De kedvem volna csak véled lenni.
Kiskosárral a fűre kimenni,
Andalogva elheverni,
A vilagot is elfeledni.
De kedved volna töprengeni.
Csöndes hangon merengeni
Galamb-puha rejteken
Az eltűnt s a jövő éveken.
Kopik a tollam, lemezeid gyűlnek,
A tűnt esztendők ránk fütyülnek.
Életünkből jó pár heccnyi még megmaradt,
S együtt járjuk most az utakat.
Hol leszünk egy nyár után?
Mond, gondoltál, tán
Egyszerübb volna abbahagyni?
Miért mi? Mivégre?
Ismét kérdem, mivégre?
Szelíd elnézőn mondod:
Nekem s neked is van még dolgod.
Fess reményt az égre,
Ha kedved volna...
PAULY FANNI JÚLIA:
NEKED, AKI ELŐSZÖR MONDOTT LE RÓLAM
Csomag voltam,
az utazómmal vándoroltam.
Fegyvertelen voltam,
kértem, hogy védelmezz.
Ígéret voltam,
bizalommal hozzád fordultam.
Ártatlan voltam,
nem kellett, hogy szégyenkezz.
Csoda voltam,
csillámpor a szürke porban.
Szeretet voltam,
feltétel nélküli és esztelen.
Kitartó voltam,
míg terád vártam a sorban.
Ma ember vagyok,
de nélküled.
ÚJHÁZY NAGY DÁNIEL: TELEP
Mi már nem kell, ide kerül
Engem is majd ide dobnak
Egy spirál, örvény, mely mindent bekebelez
Mi a semmiből jő, a semmiből ered
És a semmibe vezet
De élsz — legalábbis minden jel erre utal
S ezen az alapon Én is
S hiába, a kíváncsiság furdal
A túloldal varázsa babonáz ugyan
De itt, most, csak a véráram
A szívritmus, az agy furcsa műveletei
A test, szellem s lélek hármasának
Ingoványos kérelmei — Csak e lét ural.
MIGLÉCZI BORÓKA: AKÁCFA UTCA
Csillagos égként bámulom a plafont.
Optimizmusom a gólyákkal délre menekült.
Félárva vagyok, vagy inkább egészen.
Anyám meghalt, apám számára anyámmal haltam.
Nincs okom felkelni.
Az iskolai óra, az otthoni vodkásüveg.
Az üres hűtő, a széttört hangfal.
Röhögnek a képembe szüntelen.
Fél hat is elmúlt, várok az apámra.
Azt ígérte, eljön értem az órák után.
Nincs okom várni.
A focipályánál hallom a hangját.
Leülök a lelátón, idővel észrevesz.
Arca új focilabda színére vált.
Zeusz a fejébe villámot küldött.
Elfelejtett, mint minden alkalommal.
Nincs okom szeretni.
Elmosolyodik, int, álljak be.
Gondolom nincs teljesen magánál.
Második felesége a pénze.
Egyetlen gyermeke a vodka.
Gyűlölöm a sportot, de nem számít.
Nincs okom ücsörögni.
A hangtechnika érdekel, a zenélés.
Megboldogult anyámtól örököltem.
Apám szerint egy férfi sportol.
Az egyetlen barátom is lány.
Ironikusan, vagy apám igazolására.
Nincs okom másnak lenni.
Értelem nélkül rohangálok.
A természetellenes zöld műanyagon.
Az edzésnek vége, apám átkarol.
Mint hű bajtársak, indulunk haza.
Beszélgetünk, kissé még kínosan.
Nincs okom reménytelenkedni.
Tavaszodik, a gólyák, a remény hazatér.
Magányos és naív gyerek vagyok.
Mégis bízom, lehet más a kapcsolat.
Lehetünk még olyanok, mint mikor anyu élt.
Van okom örülni.
MIGLÉCZI BORÓKA: PYGMALINA BÁNAT
Megöltél.
Ott a metró aluljáróban.
Azóta is, ha arra járok, látom a lányt
Vérbefagyva.
Látom magamat vérbefagyva.
Happy death day.
Mint egy klisés horror film.
Happy DEATH DAY minden hajnal
Amikor Máb királynéval
Kéz a kézben kísértesz.
Miért jössz vissza?
Miért pont akkor,
Amikor már csak egy arctalan alak vagy?
Áron.
Te nem is létezel igazán.
Galata.
Csak egy szobor voltál pusztán.
Elneveztelek, felruháztalak mindennel,
Amivel elmém fel tudott.
S láss csodát, megteremtém
Saját démonom.
Nem is tudom már, milyen volt.
Milyen volt szemed zöldje.
Csak azt tudom, hogy a tavaszi Lomberdők is fakónak tűntek melletted.
Milyen volt a hangod.
Csak arra emlékszem, mikor te szirén voltál
Én nevetve ugrottam a tengerhabzöld óceánba
Pedig úszni sem tudtam.
És megfulladtam.
P: '20.04.03
Mint alvadt vérdarabok,
statikusak és már nem válltoznak
(legfejjebb feleslegesebbek lesznek)
Az ötleteim.